A bizalom baromi nehéz dolog.
Én egy elég nyitott embernek tartom magam, könnyen építek ki új kapcsolatokat - bár, általában kell az a fajta kezdő löket, hogy valaki bemutasson egy másik embernek. De a lényeg, hogy gyorsan és (legalábbis saját álláspontom szerint) eredményesen tudok hatni az emberekre. S nem szeretem megjátszani magam. Kicsit ez is én vagyok, ez a laza, vicces, nyitott srác, aki előtt nincsenek tabutémák, és akivel el lehet beszélgetni, aki pár perc után olyan tud lenni, mintha már évek óta ismernéd.
Viszont, pont emiatt az alapvetően nyitott természetem miatt, rengetegszer éreztem azt, hogy mellélőttem. Vagy túllőttem a célon, bizalom tekintetében. Megbízhatónak tartom magam, ha valaki elmondja nekem egy titkát, azt meg szoktam tartani. Ha rám bíznak valamit, azt is igyekezni szoktam legjobb tudásom szerint megoldani. De ez a bizalom-kérdés mindig megfoghatatlan volt számomra.
Örülök, ha megbíznak bennem az emberek. Ha elmondanak nekem olyan dolgokat, amiket másoknak nem. Nem mindig tudok ezekkel a tényekkel és titkokkal mit kezdeni, de valahogy emberileg jó visszajelzésnek tartom, ha valaki engem talál meg velük.
S ami érdekes, hogy sokszor meg is találnak. Néha olyan dolgokkal is, amikhez semmi közöm, olyannyira, hogy sem segíteni, sem mondani nem tudok semmit. Improvizációs képességem, bár fejlődött az elmúlt időben, ott még nem tartok vele, hogy nekem mindig mindenre azonnali reakcióm legyen. Sok dologról van markáns és határozott véleményem, de mégsem tudok mindig mit kezdeni az emberrel magával. A lelkivilágokkal.
Jó vezetőnek tartom magam, de sokszor inkább én vagyok a "jófej srác", akire rá lehet bízni az élet nagy terheit, de segíteni nem fog tudni. Maximum tesz pár közhelyes megállapítást, vagy ha nagyon rajta van a témán, akkor szembesít valamilyen gyarlósággal, de önmagában nem vagyok született pszichológus. Húha, de még mennyire, hogy nem. Pedig a bizalom az egyik legerősebb kapocs két ember között. S ez nem mindig arról szól, hogy én most elmondok-e mindent egy másik embernek. Inkább szól egyfajta kölcsönös egyetértésről. Vagy a másik kedveléséről. A megértésről szól, a hitről, hogy a másik ember pontosan úgy fog cselekedni, ahogy én azt a korábbi ismeretségünk után leszűrtem.
Persze, ezt nehéz mondjuk egy olyan típusú pár perce tartó kapcsolatra ráhúzni, amikből nekem nagyon sok van. Hogy egyszerűen, ha valamiért összekeveredek valakivel (és itt most nem szexuális háttérről beszélek, sokkal inkább egyfajta találkozásról), akkor azzal az esetek többségében el tudok beszélgetni. Vannak kérdéseim, és érdekel a másik ember, de nem akarok rögtön mindent tudni róla. A fene se tudja, hogy ez az attitűd-e, ami szimpatikus, vagy egyszerűen "jó a dumám"... Ennek is mindig kutatom az okát, mert azt is észrevettem magamon (amit már korábban is említettem), hogy én inkább vagyok írásban erős. Verbálisan sokkal többször blokkolok le, sokkal kevésbé találom a szavakat. S persze, ez így normális, ha leírom a dolgokat, van időm átgondolni, sokkal összetettebb véleményeket tudok így megfogalmazni, de gyakran van velem olyan, hogy egyszerűen írásban a gondolataim is sokkal jobban jönnek. Tehát nem csak arról van szó, hogy leírnom könnyebb, hanem az eszem is gyorsabban vág.
Arról lehet vitatkozni, hogy megbízható vagyok-e, de alapvetően jó hallgatóságnak tartom magam. Sokszor van az, mondjuk egy hozzám közelebb álló ember esetében, hogy gyakran a szavába vágok, vagy nem bírom ki, hogy ne én mondjam, de... főleg új emberek esetében, azt tapasztalom magamon, hogy működik az önkontroll. Illetve az, hogy gyorsan képes vagyok felmérni, hogy a másik ember milyen. Hogy jó beszélgetőpartner-e. Hogy mennyit engedjek meg magamnak. Ez sem volt mindig így, meg kellett tanulnom disztingválni, de az évek során ebben fejlődtem talán a legtöbbet.
Én egy elég nyitott embernek tartom magam, könnyen építek ki új kapcsolatokat - bár, általában kell az a fajta kezdő löket, hogy valaki bemutasson egy másik embernek. De a lényeg, hogy gyorsan és (legalábbis saját álláspontom szerint) eredményesen tudok hatni az emberekre. S nem szeretem megjátszani magam. Kicsit ez is én vagyok, ez a laza, vicces, nyitott srác, aki előtt nincsenek tabutémák, és akivel el lehet beszélgetni, aki pár perc után olyan tud lenni, mintha már évek óta ismernéd.
Viszont, pont emiatt az alapvetően nyitott természetem miatt, rengetegszer éreztem azt, hogy mellélőttem. Vagy túllőttem a célon, bizalom tekintetében. Megbízhatónak tartom magam, ha valaki elmondja nekem egy titkát, azt meg szoktam tartani. Ha rám bíznak valamit, azt is igyekezni szoktam legjobb tudásom szerint megoldani. De ez a bizalom-kérdés mindig megfoghatatlan volt számomra.
Örülök, ha megbíznak bennem az emberek. Ha elmondanak nekem olyan dolgokat, amiket másoknak nem. Nem mindig tudok ezekkel a tényekkel és titkokkal mit kezdeni, de valahogy emberileg jó visszajelzésnek tartom, ha valaki engem talál meg velük.
S ami érdekes, hogy sokszor meg is találnak. Néha olyan dolgokkal is, amikhez semmi közöm, olyannyira, hogy sem segíteni, sem mondani nem tudok semmit. Improvizációs képességem, bár fejlődött az elmúlt időben, ott még nem tartok vele, hogy nekem mindig mindenre azonnali reakcióm legyen. Sok dologról van markáns és határozott véleményem, de mégsem tudok mindig mit kezdeni az emberrel magával. A lelkivilágokkal.
Jó vezetőnek tartom magam, de sokszor inkább én vagyok a "jófej srác", akire rá lehet bízni az élet nagy terheit, de segíteni nem fog tudni. Maximum tesz pár közhelyes megállapítást, vagy ha nagyon rajta van a témán, akkor szembesít valamilyen gyarlósággal, de önmagában nem vagyok született pszichológus. Húha, de még mennyire, hogy nem. Pedig a bizalom az egyik legerősebb kapocs két ember között. S ez nem mindig arról szól, hogy én most elmondok-e mindent egy másik embernek. Inkább szól egyfajta kölcsönös egyetértésről. Vagy a másik kedveléséről. A megértésről szól, a hitről, hogy a másik ember pontosan úgy fog cselekedni, ahogy én azt a korábbi ismeretségünk után leszűrtem.
Persze, ezt nehéz mondjuk egy olyan típusú pár perce tartó kapcsolatra ráhúzni, amikből nekem nagyon sok van. Hogy egyszerűen, ha valamiért összekeveredek valakivel (és itt most nem szexuális háttérről beszélek, sokkal inkább egyfajta találkozásról), akkor azzal az esetek többségében el tudok beszélgetni. Vannak kérdéseim, és érdekel a másik ember, de nem akarok rögtön mindent tudni róla. A fene se tudja, hogy ez az attitűd-e, ami szimpatikus, vagy egyszerűen "jó a dumám"... Ennek is mindig kutatom az okát, mert azt is észrevettem magamon (amit már korábban is említettem), hogy én inkább vagyok írásban erős. Verbálisan sokkal többször blokkolok le, sokkal kevésbé találom a szavakat. S persze, ez így normális, ha leírom a dolgokat, van időm átgondolni, sokkal összetettebb véleményeket tudok így megfogalmazni, de gyakran van velem olyan, hogy egyszerűen írásban a gondolataim is sokkal jobban jönnek. Tehát nem csak arról van szó, hogy leírnom könnyebb, hanem az eszem is gyorsabban vág.
Arról lehet vitatkozni, hogy megbízható vagyok-e, de alapvetően jó hallgatóságnak tartom magam. Sokszor van az, mondjuk egy hozzám közelebb álló ember esetében, hogy gyakran a szavába vágok, vagy nem bírom ki, hogy ne én mondjam, de... főleg új emberek esetében, azt tapasztalom magamon, hogy működik az önkontroll. Illetve az, hogy gyorsan képes vagyok felmérni, hogy a másik ember milyen. Hogy jó beszélgetőpartner-e. Hogy mennyit engedjek meg magamnak. Ez sem volt mindig így, meg kellett tanulnom disztingválni, de az évek során ebben fejlődtem talán a legtöbbet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése