Ing, nyakkendő, farmer, kamumosoly, határozottság, jó kiállás, 5 perccel korábban a helyszínen...
Valahogy az állásinterjúk számomra mindig furcsák voltak: ha nem imponálsz nekik, nem fognak felvenni, de ha meg imponálsz nekik, akkor egy csomó olyan dolgot be kell vállalni, ami nem is igazán te vagy, és úgyis később fog kiderülni. Mindkettőtök részéről egy óriási lutri ez az egész álláskeresősdi - egyikőtök se tud valami igazán teljes képet kialakítani a másikról, se te, se a munkáltató.
Nem voltam nagyon sok állásinterjún eddig életemben, de a tapasztalatom mindig ez volt. Kicsit mindig "szívességkérésnek" fogtam fel, ami lehet, nem a legjobb módszer, de végérvényesen is, alkalmaznak, ezzel szívességet tesznek nekem, pénzt adnak stb. nekem pedig cserébe csak minél jobban kell dolgoznom. Múltkor már írtam arról, hogy átolvasva az önéletrajzomat, olyan, mintha mindenbe sorra untam volna bele az idők során. A lelkesedés az elején általában megvan - ha nem is az adott munka hoz lázba, valahogy megadja azt a rendszert az életembe, amire szükségem van, illetve önmagában az, hogy pénzt keresek, hogy minden verejtéknek és megtett útnak eredménye van később, az egy nagyon erős motiváló erő. Életem során nem csináltam nagyon sok mindent, de mindig azt éreztem valamiért, hogy én ilyen baromi tapasztalt csávó vagyok, aki "mindent már látott, de tényleg". Közben meg egyáltalán nem, csak ezzel jó nyugtatni magam néha, hogy azt érezzem, van hova nyúlnom a múltamban.
Nincsen most aktualitása igazából, csak eszembe jutott, hogy nézek valami munkát. Illetve, persze, ez lenne a legegyszerűbb módja a rengeteg szabadidőm kihasználásának: az fix, és ráadásul pénz is jár érte. Persze, végzettség nélkül nem olyan egyszerű, meg itt még felsorolhatnék ezer és egy érvet, aminek viszont a nagy része csak abból a lustaságból jön, hogy valahogy nincs kedvem azt az önéletrajzot megint hatszázféle helyre beadni, hogy aztán olvasás nélkül töröljék mind, akik állást hirdetnek. Persze, a pénznek mindig örülök, ha van, mert jó, ha van, és tuti jól jönne most valami fix munkaidős dolog az életembe, de azt is érzem, hogy talán más feladataim (is) vannak most. Meg kell találnom a helyem a világban, meg kell találnom újra magamat ahhoz, hogy egy ilyen állásinterjún normálisan képviselni tudjam.
Azért az inget kikészítettem magamnak, "ha menni kell, hát menni kell"-alapon. Ez is furcsa, hogy az ing mit képvisel az én életemben. Mindig valami nagyon hivatalos és fontos dolognak gondoltam, ami az embernek ad valami teljesen tudattalan tartást, amitől komolyan veszik. Mostanában, főleg Karácsony környékén, rákaptam arra, hogy inget hordjak, és csalódnom kellett, mert nem éreztem változást. Ez is egy olyan tárgy, amit én misztifikáltam csak túl. Közben meg azt is érzem, hogy arra felnőtté válásra, amire szükségem van, igenis jó hatással van, mert addig sem a komolyanvehetetlen Angry Birds-ös pólómban feszítek, amit nagyon szeretek, de egyrészt elszakadt, ami szomorú, másrészt viszont nem tudom már komolyan venni. Azt se gondolom, hogy az ingtől különleges képességeim lesznek, mindenesetre mostanában magabiztosabbnak érzem magam bennük. Az meg nagyon kell, az önbizalom, és hogy ne temessem el magam a fájdalomba, vagy a bánatba. A végén kiderül, hogy mégiscsak az ingben ott van az igazságérzetem, a méltóságom és a felelősség saját magamért. Mert ha ingben lépek be egy kapun, akkor jó érzés ingben kilépni onnan.
Persze, ez már jóval túlmutat az állásinterjú tematikáján, de annyiban mégis összekapcsolódik, hogy az nekem a megjátszásról szól. Közben meg ezzel az ing-dologgal próbálom ellenpontozni, ami viszont ugyanúgy egyfajta jelmez, mert képvisel valamit, ami én nagyon akarok lenni, de mintha nem lennék az, csak válni akarok azzá.
Na, igen, ezért kellenek célok.
Valahogy az állásinterjúk számomra mindig furcsák voltak: ha nem imponálsz nekik, nem fognak felvenni, de ha meg imponálsz nekik, akkor egy csomó olyan dolgot be kell vállalni, ami nem is igazán te vagy, és úgyis később fog kiderülni. Mindkettőtök részéről egy óriási lutri ez az egész álláskeresősdi - egyikőtök se tud valami igazán teljes képet kialakítani a másikról, se te, se a munkáltató.
Nem voltam nagyon sok állásinterjún eddig életemben, de a tapasztalatom mindig ez volt. Kicsit mindig "szívességkérésnek" fogtam fel, ami lehet, nem a legjobb módszer, de végérvényesen is, alkalmaznak, ezzel szívességet tesznek nekem, pénzt adnak stb. nekem pedig cserébe csak minél jobban kell dolgoznom. Múltkor már írtam arról, hogy átolvasva az önéletrajzomat, olyan, mintha mindenbe sorra untam volna bele az idők során. A lelkesedés az elején általában megvan - ha nem is az adott munka hoz lázba, valahogy megadja azt a rendszert az életembe, amire szükségem van, illetve önmagában az, hogy pénzt keresek, hogy minden verejtéknek és megtett útnak eredménye van később, az egy nagyon erős motiváló erő. Életem során nem csináltam nagyon sok mindent, de mindig azt éreztem valamiért, hogy én ilyen baromi tapasztalt csávó vagyok, aki "mindent már látott, de tényleg". Közben meg egyáltalán nem, csak ezzel jó nyugtatni magam néha, hogy azt érezzem, van hova nyúlnom a múltamban.
Nincsen most aktualitása igazából, csak eszembe jutott, hogy nézek valami munkát. Illetve, persze, ez lenne a legegyszerűbb módja a rengeteg szabadidőm kihasználásának: az fix, és ráadásul pénz is jár érte. Persze, végzettség nélkül nem olyan egyszerű, meg itt még felsorolhatnék ezer és egy érvet, aminek viszont a nagy része csak abból a lustaságból jön, hogy valahogy nincs kedvem azt az önéletrajzot megint hatszázféle helyre beadni, hogy aztán olvasás nélkül töröljék mind, akik állást hirdetnek. Persze, a pénznek mindig örülök, ha van, mert jó, ha van, és tuti jól jönne most valami fix munkaidős dolog az életembe, de azt is érzem, hogy talán más feladataim (is) vannak most. Meg kell találnom a helyem a világban, meg kell találnom újra magamat ahhoz, hogy egy ilyen állásinterjún normálisan képviselni tudjam.
Azért az inget kikészítettem magamnak, "ha menni kell, hát menni kell"-alapon. Ez is furcsa, hogy az ing mit képvisel az én életemben. Mindig valami nagyon hivatalos és fontos dolognak gondoltam, ami az embernek ad valami teljesen tudattalan tartást, amitől komolyan veszik. Mostanában, főleg Karácsony környékén, rákaptam arra, hogy inget hordjak, és csalódnom kellett, mert nem éreztem változást. Ez is egy olyan tárgy, amit én misztifikáltam csak túl. Közben meg azt is érzem, hogy arra felnőtté válásra, amire szükségem van, igenis jó hatással van, mert addig sem a komolyanvehetetlen Angry Birds-ös pólómban feszítek, amit nagyon szeretek, de egyrészt elszakadt, ami szomorú, másrészt viszont nem tudom már komolyan venni. Azt se gondolom, hogy az ingtől különleges képességeim lesznek, mindenesetre mostanában magabiztosabbnak érzem magam bennük. Az meg nagyon kell, az önbizalom, és hogy ne temessem el magam a fájdalomba, vagy a bánatba. A végén kiderül, hogy mégiscsak az ingben ott van az igazságérzetem, a méltóságom és a felelősség saját magamért. Mert ha ingben lépek be egy kapun, akkor jó érzés ingben kilépni onnan.
Persze, ez már jóval túlmutat az állásinterjú tematikáján, de annyiban mégis összekapcsolódik, hogy az nekem a megjátszásról szól. Közben meg ezzel az ing-dologgal próbálom ellenpontozni, ami viszont ugyanúgy egyfajta jelmez, mert képvisel valamit, ami én nagyon akarok lenni, de mintha nem lennék az, csak válni akarok azzá.
Na, igen, ezért kellenek célok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése