Csernai Mihály blogja

Érdekes, hogy az írás, mint egyfajta hobbi, mennyire sokszor tér vissza az életemben. Észrevettem magamon, hogy tét nélkül megy a legjobban. Legtöbbször rengeteg ötletem van, amiket leírva szép lassan kibontakozik valami, amit aztán félúton abbahagyok. Gondolom, ez a legendás kapkodásom miatt is van, vagy csak mert belelkesülök azért, hogy aztán újra hanyagolni tudjak valamit - ez a valami lehet egy novella, egy dráma, vagy akármilyen kis szösszenet... Ez a blog is kicsit ilyen, mint én: hektikus, hullámzó hangulatú, és ritkán frissül. Mert sokszor elvész a lendület, és egyszerűen csak megállok, minden, amit addig csináltam, egy kicsit félbemarad, hogy aztán megint eszembe jusson egy csomó minden. Furcsa, mert például soha nem tudtam magam elképzelni íróként, egyszerűen kedvem és türelmem nem lenne hozzá elég, mégis, a legtöbb helyzetben sokkal jobb vagyok írásban, mint verbálisan. Hozzá kell tenni, hogy ez főleg akkor van így, amikor kötetlennek lehet lenni: tematizálva jobb vagyok ...

"Hogy  vagy?" "Mi van veled mostanában?" "Mi a helyzet?" Hogy hányszor hallottam már ezeket a kérdéseket. Úgy voltam vele, hogy talán nekem is jót tesz, ha kicsit összefoglalom azt az elmúlt, körülbelül négy hónapot, amióta megint változás következett be az életemben. Kezdjük az elején. Nagyon sok mondanivalóm van, még az is lehet, hogy ezt a posztot ketté fogom szedni. Nem tudom, még meglátom. 1. fejezet: Minden szarrá megy Nagyon drasztikus címadás, azt meg kell hagyni, pedig talán nem ennyire szigorú a helyzet. De talán mégis. Ugyan ez szembemegy a szándékommal, miszerint az egyetem azért nem minden - nagyon sok fontos dolog van azon kívül is: család, szociális élet, barátok, munka, csajok... Valahogy mégis, egy nagyon meghatározó korszak véget ért. Nagyon szerettem az egyetemet. Régóta ide vágytam, az utolsó periódusban (mármint érettségi környékén) erre a szakra, szóval elképesztően boldog és büszke voltam, mikor felvettek. Talán túlságosan...

Az embert szerintem nagyon meghatározza a hobbija. Vagy legalábbis, nekem mindig úgy tűnt, hogy  a hobbi nem csak azért borzasztóan fontos az életemben, mert muszájnak érzem, hogy a szabadidőmet valamivel eltöltsem, hanem leginkább azért, mert sokat ad a jellememhez. Ha a szabadidőt nem úgy fogom fel, mint valami, amivel el kell üssem az időt, hanem egyszerűen valamire, amit nem kötelezően csinálok, hanem nyitottságból és szenvedélyből, és mellette még élvezem is, akkor nagyon sok értékes perccel gazdagodom, és sokkal több szempontom lesz a világ megismeréséhez - ezáltal önmagamat is át tudom értékelni. Mostanában elkezdtem sokat olvasni, amennyire tudok, próbálok nagyon sok hiányt és lemaradást pótolni. Vagy éppen írom ezt a blogot, amit próbálok tartani, bár sokszor csúsznak az írások, de nekem ebben, hogy adott témán belül a gondolataimat kiadhatom, egy nagyon fontos elfoglaltság. Muszáj volt viszont valami új hobbit is találnom, valami olyan klasszikus dolgot, amit el lehet ke...

Ing, nyakkendő, farmer, kamumosoly, határozottság, jó kiállás, 5 perccel korábban a helyszínen... Valahogy az állásinterjúk számomra mindig furcsák voltak: ha nem imponálsz nekik, nem fognak felvenni, de ha meg imponálsz nekik, akkor egy csomó olyan dolgot be kell vállalni, ami nem is igazán te vagy, és úgyis később fog kiderülni. Mindkettőtök részéről egy óriási lutri ez az egész álláskeresősdi - egyikőtök se tud valami igazán teljes képet kialakítani a másikról, se te, se a munkáltató. Nem voltam nagyon sok állásinterjún eddig életemben, de a tapasztalatom mindig ez volt. Kicsit mindig "szívességkérésnek" fogtam fel, ami lehet, nem a legjobb módszer, de végérvényesen is, alkalmaznak, ezzel szívességet tesznek nekem, pénzt adnak stb. nekem pedig cserébe csak minél jobban kell dolgoznom. Múltkor már írtam arról, hogy átolvasva az önéletrajzomat, olyan, mintha mindenbe sorra untam volna bele az idők során. A lelkesedés az elején általában megvan - ha nem is az adott munka ho...

Amikor anno ideköltöztem, ahol most lakom, körbenézve a lakásban az volt az első, amit felmértem, hogy azon kívül, hogy idehozom a cuccaimat, kellene valami olyan, amitől mindig tudom, hogy HAZAjöttem. Hogy nem csak függönyt, vagy szőnyeget vagy éppen asztalterítőt cserélek (ezek nem tűnnek fontosnak, de sokkal jobb a hangulatom, mióta a saját dolgaimmal vagyok tele), hanem feldobom valamivel az összképet. Szerencsére adva voltak a plakátjaim, amik még a Budán lévő szobámat díszítették. Én nem gondoltam volna, hogy az egész lakás hangulatán ennyit dobnak ezek az óriási képek. Olyan hihetetlen energiát sugároznak... nem is tudom, miért. Egyszerűen az, hogy gyakorlatilag nincsen fehér falfelület körülöttem, nagyon inspiráló. Meg, ez ijesztő, de ne értsétek félre, úgy érzem, hogy megvédenek. Nem azt gondolom, hogy ilyenem csak nekem van, de... mégis. Mert ilyen  csak nekem van. Most már nyolc óriásplakát, egy kisebb poszter, egy faliújság és egy tábla díszíti a falaimat. Ha tehetném...

Azt érzem magamon, hogy állandóan törekszem a változásra, a fejlődésre, de közben meg rabja vagyok egyfajta állandóságnak is. Az állandóság alatt a rendszert értem, a tudatosságot, hogy legyen egy kerete az életemnek. Az állandóság megadja nekem ezt a keretet, a változás viszont inspirál, és mindig dob valami új alternatívát. Furcsa, mert mintha ez egy óriási ellentmondás lenne, és közben meg megférnek egymás mellett. A változás lazít az állandóság keretein. Most ez a legfontosabb: történt egy nagy változás, egy nagy krízis, úgyhogy meg kell találni az állandóságot, újra. Kell valami keret az életemnek, egy út, amin el tudok indulni affelé, hogy újra hasznosnak érezzem magamat vagy azt, amit csinálok. A "csinálnom kell valamit" elvén élek mostanában. Keresem a lehetőségeimet, próbálom őket bővíteni, és megtalálni azt, ami igazán érdekel. Most kicsit tanácstalan vagyok ezügyben. Mert persze, az ember attól különleges, hogy mindig van lehetősége valamit elölről kezdeni, va...

Néhány hete megkaptam azt a kritikát egy számomra nagyon fontos embertől, hogy az a baj velem, hogy gyerek vagyok még. Ezt hallva ott és akkor még cinkosan nevettem is a dolgon, hiszen már társadalmilag sem vagyok gyerek, és mondjuk ránézve az öcsémre, vagy a körülöttem néhanapján megforduló ismerősökre, nem mondanám magam gyereknek. Aztán szép lassan leesett a dolog: nem nőttem fel. Valójában, ez az, amit számon kérnek tőlem. Egyszerűen a felnőtté válás rögös útjára nem léptem rá. S ezen a ponton, mikor ezt realizáltam, kétségbe estem. Mert mit jelent felnőtté válni? Fogalmam sincs! Szembesülnöm kellett azzal, hogy nem attól leszek felnőtt, hogy egyedül élek, mert az még mindig csak külsőség. Nem attól leszek felnőtt, hogy próbálok kiépíteni egy saját életet, vagy hogy igyekszem nyitni a világ felé. Nem attól leszek felnőtt, hogy a papírjaim szerint elmúltam tizennyolc éves, és nem attól leszek felnőtt, hogy van egy határozott véleményem a világról. Talán attól leszek felnőtt, ha ...

A nyitott ember nem feltétlenül azért lesz nyitott, mert ne lennének titkai. A titok mindig elfed, elhallgat, elhazudik valamit. A titok pont szembemegy annak az egyetemes őszinteségnek, aminek én magam is híve vagyok - habár soha nem voltam teljes értékű követője. A titok mintha valami elfojtás lenne - az igazság tudatos visszatartása. Közben meg nekem is vannak, hát hogyne lennének...? Szerintem a titkok amellett, hogy építik a bizalmat, közben hosszútávon nagyon tönkre tudják tenni az embert. A lelkiismeret-furdalás, az állandó kényszer és szorongás, hogy "jaj, csak ki ne tudódjon..." Ugyanakkor nem gondolom, hogy ne lenne egy egészséges mértéke az ember személyes elfojtásainak. Vannak ugyanis azok a titkok, amik mondjuk az ember megbízhatóságát építik. Vagy azok a titkok, amik szépen lassan részévé válnak a személyiségének. Sokkal izgalmasabb "felfedezőút" egy titokzatos embert szép lassan "lebontani", belelátni a rejtelmek mögé, mint egy egyértelműe...

A bizalom baromi nehéz dolog. Én egy elég nyitott embernek tartom magam, könnyen építek ki új kapcsolatokat - bár, általában kell az a fajta kezdő löket, hogy valaki bemutasson egy másik embernek. De a lényeg, hogy gyorsan és (legalábbis saját álláspontom szerint) eredményesen tudok hatni az emberekre. S nem szeretem megjátszani magam. Kicsit ez is én vagyok, ez a laza, vicces, nyitott srác, aki előtt nincsenek tabutémák, és akivel el lehet beszélgetni, aki pár perc után olyan tud lenni, mintha már évek óta ismernéd. Viszont, pont emiatt az alapvetően nyitott természetem miatt, rengetegszer éreztem azt, hogy mellélőttem. Vagy túllőttem a célon, bizalom tekintetében. Megbízhatónak tartom magam, ha valaki elmondja nekem egy titkát, azt meg szoktam tartani. Ha rám bíznak valamit, azt is igyekezni szoktam legjobb tudásom szerint megoldani. De ez a bizalom-kérdés mindig megfoghatatlan volt számomra. Örülök, ha megbíznak bennem az emberek. Ha elmondanak nekem olyan dolgokat, amiket másokn...

Nagyon gyakran érzek haragot. Sokszor mások felé, de egyre gyakrabban magam felé. Mikor hajnalig fent vagyok, mert nem tudok aludni, aztán átalszom a délelőttöt - csak azért, hogy aztán este megint ne tudjak normálisan aludni. Haragszom, mert egyszerűen nem úgy haladok a dolgaimmal, ahogy szeretnék. Ez betudható lustaságomnak, de annak a hiányérzetnek is, hogy céljavesztett lettem. Nem mindig tudom, hogy miért kellene felkelnem, és miért ne fetrenghetnék egész nap, olvasva, játszva, idióta YouTube-videókat nézve, vagy éppen valami hülyeségen gondolkodva. Haragszom az értetlen emberekre. Gyorsan és intenzíven fellobbanó dühöt érzek, ha valaki elmond egy információt egy társaságban, és egy másik ember kb. két percen belül háromszor kérdez vissza. Én is szoktam néha értetlenkedni, de másoktól nagyon gyakran idegtépő. Mert van az összefoglalóan kérdező, aki nem is valódi kérdést tesz fel, csak összefoglalja az addig hallottakat, a "jól értem-e?" logikáját követve. S van az érte...

Elveszteni valamit általában nem jó dolog. Generál egy változást, ami önmagában egyrészt ijesztő, másrészt viszont tettekre sarkal. Ha meghalt valaki, aki közel állt hozzám, az mindig előhívta bennem a legmakacsabb életösztönt - hogy figyelnem kell magamra, mert az élet hamar elillan. Ez nagyon coelhói, de tényleg így érzem: nincs időm, sietnem kell, ugyanakkor figyelnem kell magamra, hogy ne teljen le az idő, és érezhessem azt, hogy nem volt felesleges semmi az életemben. Elveszteni nagyon sokmindent lehet. Személyt, tárgyat, egzisztenciát... státuszt. Mindig beindul a gyászfolyamat az ilyen esetek kapcsán. Engem ez valahogy mindig is érdekelt - mi a gyász voltaképpen? A pszichológia szerint öt fázisa van: tagadás, harag, alkudozás, depresszió és belenyugvás. Furcsa, mert utánaolvasva a témának mintha ez az öt fázis nem ennyire egyértelműen követné egymást. Sokszor érzem, hogy ugrálok egyikről a másikra, egyik nap kicsit jobban vagyok, aztán dühös leszek, csak azért, hogy következő ...

Furcsa ez az egész. Soha nem tudtam jól barátkozni - pedig annak is művészete van. Találni valakit, akivel hasonlóan, vagy éppen hogy ellentétesen gondolkodunk, de aki mégis támogat minket, mikor krízisben vagyunk. Nehéz ezt felmérni, hiszen ha azt állítjuk, hogy az igazi barátság a negatív történésekkor fedi fel magát, akkor azzal azt is mondjuk, hogy kellőképpen önzőek vagyunk: mikor nekünk szar, akkor legyen szar, de legyen mellettünk valaki. Dobja el a saját problémáit, és szaladjon nekünk segíteni. S mi van, ha nem tud segíteni? Ha csak a tudat, hogy lehet rá támaszkodni, önmagában segítség? Nem tudom, nekem ez sose ment. Lehet, hogy egy idő után már én magam sürgettem a dolgot, nem hagyva ezzel időt se magamnak, se a másiknak... nem, nem állítom, hogy nincsenek barátaim, mert vannak. Csak ha történik velem valami rossz, akkor, önző tábornokként, minden egyes "katonától" (akiket jelen esetben a barátaimnak tartok), mást várok el. Talán itt rontom el, hogy elvárok valam...

Nem vagyok az a halogatós típus. Írtam már korábban, hogy utálok késni. S ez általában mindenre igaz. Krízishelyzetben, vagy ha baj van, ha közeleg a határidő, ha érzem, hogy nem leszek kész, elkezdek kapkodni. A kapkodás hibát szül. A hiba pedig újabb hibát. Néha viszont a lustaságom győzedelmeskedik. Ha azt érzem, egyszerűen nincs erőm vagy kedvem valamihez, akkor nem csinálom meg. Persze, ez a hobbik esetében még nem okoz gondot, de mikor kötelességekről van szó, az talán a legrosszabb. "A határidő a legjobb múzsa." Ez igaz, de néha milyen jó lenne, ha nem közeledne annyira fenyegetően. Ha nem kellene mostazonnal megoldást találni. A megoldás nem születik meg csak úgy, azt érlelni kell, meg kell tanulni, ki kell találni. Nem is a határidő a legjobb múzsa, sokkal inkább a döntéskényszer, mikor egyszerűen muszáj valamiről kimondani, hogy hogy legyen. Hogy melyik útra lépek. Hogy akkor ezt vagy azt mikor csinálom meg. Néha nincs kedvem semmihez. Csak úgy ülök otthon, bámu...