Csernai Mihály blogja

Minek fogadjak meg bármit is, ha úgysem tartom be? Mert most aztán már tényleg... Mert én erősebb vagyok, mint előző évben... Mert ez megnyugtat. Egyszerűen, Újévkor minden felelősséget le tudok dobni magamról, amit előző évben magamra aggattam. Új év, új esélyek... gondolom én, minden egyes Szilveszterkor, hogy ez most valami más lesz, most sokkal jobb lesz, már maga a Szilveszter éjjel is... aztán mindig rá kell döbbennem, hogy ez az egész egy ordas nagy kamu. Mert a szorongás, a félelem, a kilátástalanság érzete persze, félretevődik, és az összes rohadt fogadalommal is ezt erősítem, hogy akkor mostantól "ez meg ez már nincs", "ez meg ez lesz helyette". De nem. Önbecsapásnak érzem az egészet. Sokáig görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy a Szilveszter egy nagyon emlékezetes és jópofa buli legyen, búcsúztatva az Óév fájdalmait, és reménnyel telve fogadjuk az Újévet. Ez tavaly változott meg bennem. Mert én 2017-et teljesen átlagosan, mindenfajta nagy erőfeszítés n...

Munkát kell keresnem. A tétlenség megijeszt és elkeserít. Persze, itthon ülök, olvasok egész nap, vagy éppen olyan filmeket nézek, amiket az elmúlt időszakban egyáltalán nem tudtam megnézni, olyan sorozatokat fejezek be, amiket hónapokkal ezelőtt kezdtem el, de egy idő után megunom, ellustulok, és egyébként is, a bennem élő szaladgálás nem tud idomulni ehhez a lassú haladáshoz. Mert én mindig a haladást kerestem: hogyan lehet gyorsan jó eredményt produkálni, vagy éppen megdolgozni azért, amim van. Hogy lehet előre haladni, tudatosan és odafigyelve építkezni. Ehhez képest az itthonülés tétlensége számomra ingerszegény és nem inspiráló. Egyszerűen csak rombol. Lenne itthon is tennivaló, persze, meg amúgy is, sokkal egyszerűbb néha csak úgy itthon ülni és elmélkedni, vagy éppen a fentebb leírt szórakoztató tevékenységeket űzni, de azért egy idő után a céltalanság már nem lesz olyan szórakoztató vagy éppen pihentető. Cselekedni kell! - gondolom ilyenkor, de aztán megnézek még egy részt ...

Örkény mondta azt az apjáról, Örkény Hugóról, hogy "szerette költeni a pénzt." Na, ez rám is elmondható. Noha nem vagyok patikus, soha nem is voltam az (nagy valószínűséggel már nem is nagyon leszek), ebben mégiscsak hasonlítok rá. Nekem is olyan a pénz, hogy ha van, akkor elköltöm. Szinte mindegy, hogy mennyi. A legalkalmatlanabb lottónyertes lennék, mert nem befektetném a pénzt, hanem valószínűleg az egészet úgy, ahogy van elkölteném. Na, ennyire azért nem kell durva dolgokra gondolni, de a hónapvége nekem olyannyira hónapvége, hogy körülbelül 42 és 210 Ft között szokott lenni a pénz a bankszámlámon, úgy huszonötödike környékén. Olyankor persze nagyon meg akarok tanulni spórolni, és meg is fogadom, hogy a következő hónapban majd min fogok spórolni, és mennyit, és különben is... aztán minden kezdődik elölről. Mert mikor van pénzem, akkor ezt látva nagyon eltervezem, hogy miből mennyit és hogyan fogok vásárolni. Matematikai egyenletekkel van tele ilyenkor minden fellelhet...

Fontos, hogy megfogalmazzak egy alapállítást ennek a bejegyzésnek az elején: nem szeretem feltétlenül visszaolvasni a saját írásaimat. Egyrészt, mert úgy érzem, megszakad a mondanivalóm hömpölygése azzal, hogy meg-megszakítom az írást a visszaolvasással, másrészt viszont azért, mert bízok annyira az első benyomások és gondolatok fontosságában és p ontosságában, hogy úgy érezzem, egyszerűen nem szorulok rá. Ami hibának tűnik, és sokszor az is. Nem csak azért, mert így sok olyan hibás következtetés, vagy éppen ellentmondás maradhat a szövegben, ami a befogadást és a megértést nehezíti, nem csak az esetleges nyelvtani hibák miatt, hanem mert így magamtól is elveszem az újragondolás lehetőségét. Beadandók írásakor tanultam meg azt, hogy ha le kell adni, akkor le kell adni, a határidő nagy múzsa, ugyanakkor viszont néha egyszerűen csak gyorsabban le akarom tudni, és a nagy bölcsességek leírása után eszem ágában sincs visszamenni az elejére. Megírom, elküldöm, részemről az ügy lezárva. Ugy...

Annak idején, még 9-10 éves koromban, alsó tagozatosként kitaláltam, hogy sakkszakkörre akarok járni. Valahogy senki nem látta be a környezetemben, hogy ez mennyire hamvába halt ötlet - az én izgágaságom, nyughatatlanságom és állandó magyarázásom mind-mind a sakk ellen szólt. Aztán mégis, beiratkoztam a sakkszakkörbe, ami ráadásul abban az iskolában indult, ahova felső tagozatban járni akartam (később oda is jártam, régi szép kaposvári idők...) Bár ez akkor még nem volt nagyon befolyásoló tényező. Akkor már zongoráztam egy ideje, de valahogy azt is meguntam (később aztán 11 évig jártam magántanárhoz úgy, hogy előtte a zeneiskolából alkalmatlanság miatt bocsátottak el. Azóta is szeretek néha leülni a hangszer mögé, akár csak úgy klimpírozni, akár dallamokat írni, vagy valami régi kedvenc slágert felidézni - de ez mellékes), szóval egy új impulzust kerestem. Már az első órán meggyűlöltem a tanárt, aki egy morgós, nagypapakorú bácsi volt. Kezdő sakkosként folyamatosan verbális verésnek...

Ma elmentem plazmát adni. Legalábbis ez volt a szándékom. Még soha nem voltam korábban, vért adtam már, de a plazma valahogy eddig elkerült. Amúgy is állandóan pénzhiányban szenvedek, jótékonykodni meg szeretek, gondoltam, kellemest a hasznossal, elmegyek egy kivizsgálásra, aztán majd megmondják, mi van. Jóval korábban érkeztem, egyrészt, mert ilyen vagyok, nem szeretek késni, inkább mindig jóval korábban ott vagyok a helyszínen, másrészt, hogy demonstráljam magamnak is és a plazmaadáson lévő recepciósoknak meg ápolóknak meg mindenkinek is, hogy én ezt bizony komolyan gondolom. Szólítottak is, személyi, lakcímkártya, TAJ-szám, ahogy azt kell, kitöltöttem egy rövid adatlapot a születési dátumommal meg édesanyám nevével, aztán vártam a soromra. Elég hamar szólítottak is, befeküdtem az ágyba, jött a nagyon komor és fáradtnak kinéző ápoló, leszorította a karomat, kereste a vénámat, majd közölte, hogy nincs, és gyakorlatilag esélytelen, hogy így valaha is fogok tudni plazmát adni. Nem is...

Visszatértem. Annak idején azért kezdtem el blogot írni, mert felköltöztem Budapestre, és ez a tény ott, akkor rengeteg új impulzust, új embert és számtalan új lehetőséget jelentett. Teltek-múltak az évek, szép lassan a blog is feledésbe merült, valahogy sose volt ihletem vagy éppen témám, amit szívesen kiaggattam volna ide. Egészen mostanáig. Újra fel kellett fedeznem, hogy az írás számomra voltaképpen terápia. Kríziseket, szorongásokat, rossz és jó pillanatokat egyaránt törekszem szavakba önteni, és azt vettem észre magamon, hogy írásban sokkal "jobb" vagyok, határozottabb és szabadabb, mint verbálisan. Hogy miért, azt nem tudom, de kiskorom óra "listázós" vagyok - ha látom leírva magam előtt a dolgokat, sokkal könnyebb őket rendszerezni a fejemben. Grafomániám mégis megcsappant az idők során: sokszor már azt se tudtam írásban összefoglalni, ami amúgy érdekelt. Ennek egy része bizonyára lustaság, másik része viszont az, amit egy nagyon jó barátom foglalt össze: ...